Grasse nem a virágoknak, hanem a bőrnek köszönhetően vált a parfümök fővárosává. A 16. században ez a provence-i város a tímárság központja volt – a tímárműhelyek pedig könyörtelenül bűzlöttek.
A szagtól az iparágig
A megoldás éppoly pragmatikus, mint sorsfordító volt: elkezdték illatosítani a bőrt. Az illatos kesztyűk a francia udvarban a társadalmi rang szimbólumává váltak, a grasse-i kézműveseknek pedig hirtelen meg kellett tanulniuk, hogyan dolgozzanak az esszenciákkal.
Amikor később csökkent a bőr iránti kereslet, a tudás megmaradt – és vele együtt a parfümösítésre szakosodott kézművesek egész generációja. A melléktevékenységből fő üzletág lett.
Miért éppen ott?
A régió mikroklímája volt a második szerencsés véletlen: enyhe, a széltől védett, és elegendő vízzel rendelkezik. A jázmin, a májusi rózsa, a tubarózsa és a levendula itt szinte bárhol máshol Európában tapasztalhatónál jobban fejlődik. Aki virágesszenciákat akart, nem kerülhette el Grassét.
A betakarítás akkor is és ma is kézi munka. A jázminvirágokat napkelte előtt kell leszedni, mert később veszítenek illatuk intenzitásából. Egyetlen kilogramm jázminabszolúthoz több százezer virágra van szükség – ez az egyik oka annak, hogy a valódi, Grasse-ból származó alapanyagok mindmáig az iparág legdrágábbjai közé tartoznak.
Mi maradt meg ebből napjainkra?
A hatalmas termőterületek már régen összezsugorodtak, és sok esszencia ma Egyiptomból, Indiából vagy Bulgáriából származik. Ennek ellenére Grasséban és környékén továbbra is a világ legfontosabb illatanyag-gyártói közül többnek van jelenléte, és egyes luxusmárkák egész mezőket foglalnak le kizárólag maguknak.
2018-ban az UNESCO felvette a grasse-i parfümkészítő kézművességet a szellemi kulturális örökség listájára – kifejezetten nem a terméket, hanem a tudást: a termesztést, a kivonást és az „orr” képzését.